A gyógyulásról…

Annyi mindent hallunk mostanában a trauma “gyógyításáról”, hogy ideje néha elgondolkodni azon, mit is jelent ez.
Sokak szerint a “gyógyítás” vagy “feldolgozás” annyit jelent, hogy egy szép napon a traumán “túl leszünk”, “megbocsátjuk” vagy “kinőjük”, valamilyen új spirituális módszerrel, amelyben a folyamat tárgyaként veszünk részt, akinek lelki-érzelmi-fizikális lényéből valaki más “eltávolítja” a trauma nyomait. A tapasztalataim szerint ez a hozzáállás nem csak merően téves, de egyes esetekben agresszív, erőszakos, mindazonáltal teljesen eredménytelen is. Vannak dolgok, események, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet csak úgy túl lenni rajtuk, és totál tévút, ha az erőszakos eltávolítás szándékával közelítjük meg az emberi lét e hármas szentségét. Sem a lelki-spirituális, sem a szellemi-racionális, sem a testi-fizikai (vegyszeres vagy műtéti) megközelítés nem fogja önmagában és egyszeriben felszabadítani a jövőnket a múltunkba égetett szorongásoktól.

Azonban, ha a célunk az, hogy felfedezzük önmagunkban a tapasztalataink emlékeit és lenyomatait, ha megtanuljuk hasznosítani a múltunk történéseit, ha korábbi életünk széthullott darabjait egy új, még ismeretlen jövő építésére használjuk fel, közelebb kerülünk egy élhetőbb életbe fektetett belső bizalomhoz. Sem letagadni, sem szégyellni nem kell azt, ami megtörtént. Nem kell értelmet keresni az értelmetlenben és nem kell elfogadni az elfogadhatatlant. És nem bízhatjuk másvalakire az útmutatást a saját jövőnk megvalósításában, hiszen az éppen a függőségünket és tehetetlenségünket erősítené.
A gyógyulás tehát nem egy végállapot, amellyel egyszer csak készen vagyunk, amikor egy gyógyító eljárással kitépték belőlünk legbelső valónkat. Ellenkezőleg: ha visszavesszük az irányítást a saját életünk felett, minden egyes jelenetét felhasználva újra írjuk a saját sztorinkat, hogy kik vagyunk és merre haladunk, ha többé nem elszenvedjük, hanem főszereplőként, “cselekvő módban” éljuk az életünket, akkor (és csak akkor) nem kell tartanunk attól, hogy bármi olyan történik ismét, amit nem kérünk vagy nem tudunk elfogadni.
Talán, ha már mindent meghallgattunk és mindent megtettek értünk, végül önmagunk szeretete fogja begyógyítani a szív és a test sebeit, mert a szeretetből nem születhet erőszak és agresszió. Ha a gyógyítókra többé nem az érdemtelen valónk megváltójaként, hanem szerethető és jó úton járó énünk kísérőiként tekintünk, akkor (és csak akkor) válnak az ő módszereik is a saját életünk, a jövőnkbe vetett bizalommal és biztonsággal teljes mindennapjaink építőköveivé.
Én így szeretném. Ha tehát megváltó helyett biztonságot nyújtó és és értő kísérőt keresel a saját tested felfedezésének útján, várlak szeretettel.
Ölel: Lívia♥

Leave a comment